Isteni Ige Társasága - Societas Verbi Divini
  • Telefon:+36 94 562 208
  • E-mail:verbita@verbita.hu

Húsvétvasárnap

2015. április 5.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.

Jn 20, 1-9

Elmélkedés:

Nazianzi Szent Gergely püspök az ókor végének embere. Kora és testi gyengesége miatt már nem tudott úgy böjtölni, mint korábban, és ahogy a böjti fegyelem megkívánta. Nagyböjti pásztorlevelében bocsánatot kért híveitől, de hozzátette: fogadalmat tett, hogy a szent időben szavaival fog böjtölni, csendben marad. Görög embertől ez nem kis önmegtagadást, önfegyelmezést kívánt. A görögök szerettek vitatkozni, szónokolni (ApCsel 17,21). Ki is nevette ezért a püspököt a polgármester: görög létére ilyet fogadni! Levélben válaszolt, s emlékeztette barátját a hattyúkra, amint békésen úszkálnak a tavon. A verebek gúnyolják őket: hiába szépek, ha ilyen bután hallgatagok. Bezzeg a verebek mindig az emberek közelében vannak, ismerik a híreket, a pletykákat, vagyis társadalmi lényeknek számítanak. Végül az egyik öreg hattyú megunva a lármát, ezt mondta: Épp ezért menekülnek az emberek lármás fecsegésetek elől ide a tóhoz és hozzánk. Ti már az idegeikre mentek, hát közöttünk keresnek békét. A sok beszéd nemcsak másokat fáraszt, idegesít: magunk is kifáradunk, kiégünk miatta.

Az ember sokat beszél, ír, vitatkozik, mozgalmakban éli le egész életét. Az Ég pedig hallgat, csendben borul fölénk. És ez az isteni csend félelembe, bizonytalanságba sodorja az embert. A szentírás többször is rávilágít erre a jelenségre: Jób tapasztalja a sok csapást, az Istennél keresi a választ és az isteni csendbe ütközik bele mely félelmet, fájdalmat, bizonytalanságot okoz. Arra a meggyőződésre jut, hogy Isten az ő ellensége (Jób 13, 23-24). A betlehemi csend, a megtestesülés csendje félelmet szül a császárba, hogy egy új király született, aki az ő királyságát veszélyezteti (Mt 2, 3-4). Pilátus előtt, János leírása szerinte, van amikor csendben marad és nem válaszol kérdésére (19, 9). Szent Pál, miután a damaszkuszi úton találkozik azzal, Akit ő üldöz, három napig nem látott nem evett, és nem ivott. Csendben maradt, imádságban (Ap Csel 9, 1-18). A legnagyobb csend viszont, mely különböző hatásokat vált ki az emberekből, az a három nap csendje, amíg a sírjában fekszik. A főpapok őröket állítanak, hogy őrizzék a sírt, a tanítványok és követői félelmükben bezárkóznak…

Mégis Isten az aki „ellenségként” lehajol Jóbhoz és egy mélyebb kapcsolatra hívja; mégis a betlehemi csend hozza közénk az Istent; mégis Jézus az, aki meggyógyítja Pált; mégis a Feltámadt adja vissza Tamásnak a hitet a személyes találkozásban; mégis a három nap csendje nyitja meg számunkra a megváltás kapuját, az üdvösséget. Nyugalomban van az üdvösség, a türelmes várni tudásban, bizalomban, Istenre hagyatkozásban (Iz 30,15).

A csendet fölváltja az ujjongó öröm, a hála vallomása és a szeretet zengő harsonája, ahogy a próféták szeretik kifejezni (Iz 60,5). „A vadállatok bömbölnek, ordítanak, lármáznak; a halak némán hallgatnak; a kismadarak énekelnek. Az emberben megvan mind a három adottság” (Rabindranath Tagore). Isten válaszára Jób megrendül önmagán, szavain, de ugyanakkor szavakba fejezi ki örömét: „Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen” (Jób 42, 2). A betlehemi csendben pásztorok, napkeleti bölcsek jönnek dicsérni a kisdedet, magasztalni az Istent. Pál apostol az imádságból, a böjtből, a csendből vonul ki és hirdetni kezdi az Istennel való találkozását, a megfeszített Krisztust, akit ő addig üldözött. A kereszt botránya és a világ zaja után következik a három napos csend, mely megtörik húsvét hajnalán Jézus feltámadásával és megjelenésével az asszonyoknak és az apostoloknak, mely öröm szavakat vált ki belőlük, mely kiviszi őket az utcákra hirdetve a nagy csodát, hogy Krisztus feltámadt legyőzve a halált, a rosszat és megnyitotta számunkra az üdvösség kapuját. A találkozás Jézussal nyitotta meg Tamás szívét, mely felujjongott: „Én Uram és én Istenem” (Jn 20, 28).

Az ember állandó mozgásban, zajban van és éli le életét, de vannak pillanatok, amikor kilép ebből a „lármás fecsegésből” keresve azt, akinél békét, nyugalmat talál, akinek kimondhatja örömeit és bánatait, aki előtt talán nyugtalanná válik, de akinél mindig békét, nyugalmat találhat és nyugodtan térhet vissza az elhagyott otthonához új erőkkel, reményekkel, szeretettel.

Ez az béke, öröm, nyugalom kísérjen bennünket is a húsvéti időben; ez az öröm nyissa meg ajkunkat, a nagyböjti csend után, hogy hirdetni, tudjuk a Kereszt nagyságát, győzelmét és nem utolsó sorban ez az öröm vezessen bennünket a cselekedetek felé, hogy tetteinkkel is hirdessük az Isten békéjét, szeretetét. Krisztus Feltámadt!

Hurgoi Sándor SVD