Évközi 12. vasárnap
2015. június 21.
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41
Még mindig nem hisztek?
A vihar lecsendesítésének természeti csodája Jézus istenségét igazolja. Minden bizonnyal ez a történet elsődleges tanítása. Aki ilyen csodára képes, azaz szavára elcsendesedik a rettenetes tengeri vihar, az valóban Isten, s ezzel magyarázható természetfeletti ereje.
Miért jön, honnan jön a vihar? Miért félünk a vihartól? A gazdának, aki kissé méltatlankodik, hogy felzavarták édes álmából, hozzájuk is van szava: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”
Tessék megfesteni lelki szemmel a címben jelzett képet! A tömeg issza szavait. Ő azt mondja: „Evezzünk át a túlsó partra!” Otthagyni a tömeget, a népszerűséget? Átevezni a túlsó partra, ahol senki sem várja, senki sem hallgatja, senki sem tapsolja? Ő mondja, gyerünk! Ő tudja, miért és mikor és hová. De nem tudja, hogy vihar lesz? Nem tudja, hogy a viharban elveszhetünk? Tudja, és mégis alszik. Pedig a hullámok becsapnak a bárkába, és már félő, hogy elmerül a bárka. És ő alszik. Riadt, halálfélelemtől remegő arcok, zavaros szemek szórják erőtlen villámaikat egy alvó ember fejére. Igen, ember, mert alszik. Alszik, mert fáradt. De ha ennyire ember, miért nem fél a vihartól, az elemek erejétől, a haláltól? Miért nem fél?
Fölrázzák, fölébred. És nem riadtan ébred. Nem fél. Parancsol az elemek mögött ficánkoló erőknek, parancsol a szélnek és a víznek: „Csöndesedjél, némulj el!” És azok, mint mérgüket kicsaholt kutyák, lomposan visszavonulnak. A gazda szavát azonnal megértették.
Az Isten velünk utazik a hajóban. Nem kívülállóként szemléli emberi életünk gondjait, nehézségeit és viharait, hanem velünk van e viharokban. Nem hagy magunkra minket, itt van a közelünkben, bármikor hozzá fordulhatunk segítségért.
Urunk! Mi gyakran látunk vihart, és bizony félünk. Úgy látjuk, hogy a bárka már-már elsüllyed. Úgy látjuk, Te pedig alszol. Kelj fel, Urunk! – szinte sikoltunk. És Te ugyanazt mondod: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”
Fernandes Loyd SVD
