Nagyböjt 2. vasárnapja

2017. március 12.

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!”

Mt 17,1-9

Elmélkedés:

Bizonyára mindenki volt már moziban egy jó filmen és onnét úgy mentünk haza, hogy úgy éreztük feltöltődtünk. Talán észre sem vettük, hogy a film megváltoztatott bennünket bensőleg. Talán fáradtan, idegesen mentünk el, talán nem is akartunk elmenni, csak valaki szólt, hogy menjünk el. De végül is nem bántuk meg a végén, hogy elmentünk, mert boldogan mentünk haza. Talán szerettünk volna róla beszélni a többi családtagoknak, hogy mit éltünk át, de nem tudtuk szavakba önteni, mert nem volt annyi szókincsünk.

Péter is valahogy így volt, mikor Jézus magával vitte őt, Jakabot és Jánost a hegyre, amikor átváltozott előttük. Péter semmi okosat nem tud mondani, csak annyit, hogy „Uram jó nekünk itt lennünk, ha szeretnéd, építünk itt három sátrat.”

Milyen jó lenne, ha egyre több gyermek, egyre több fiatal el tudná ezt mondani a családban a szüleinek, hogy jó nekünk, jó nekem itt lennem.

Éppen ezért a hit nem hiányozhat a családból. Ezt az igazságot sok tragédia igazolja. Egy német, értelmiségi kategóriába tartozó asszony katonafiától ezeket a sorokat kapta: „Kedves édesanyám! Gondod volt arra, hogy mindent megtanuljak az élet számára: irodalmat, nyelveket, zenét, táncot… Még festeni is tanítottál. Imádkozni nem tanítottál. Itt a kaszárnyában az élet nehéz, és látom, hogy akik tudnak imádkozni, jobban átvészelik a nehéz napokat. Én sokkal szegényebb vagyok náluk…”

Mit érezhetett ez az édesanya a levél elolvasása után?

Kolping atya a családok nagy barátja írja: „Egy család akkor ítéli magát halálra, amikor tagjai utoljára imádkoznak.”

Ami a család javára történik, a lelkiségi mozgalmak segítsége. A megújulási mozgalmak visszavezetik az embert Isten titkához, magához az ember titkához és a házasság titkához. A házasság nem egy papír. A házasságról a Szentírás így vall: felette nagy titok, de a házasság csak annak tud titok lenni, aki számára az ember is titok. Az alapprobléma ma, hogy az embert fosztottuk meg a titok jellegétől. Azzal, hogy az ember feledi önmaga természetfeletti irányultságát, vallásos nyelven így mondva, istenképmásságát, ezzel az ember lekopasztódik biológiai lénnyé. S ha az ember csak biológiai lény, és elfelejti önmaga mélységes titkát, akkor a házasság kiüresedik. Puszta papír lesz, a ma veled, holnap vele elvtelenségén nyugszik az ember élete.

Kérdés, hogy mit tud segíteni a kereszténység, amikor a családtagok között a kapcsolatok kiürülnek?

Családcsoportjaink, a megújulási mozgalmaink ettől a személytelenségtől szeretnék megóvni a családot. Segítséget nyújtanak abban, hogy konkrét legyen a szeretetünk, hogy észre tudjuk venni a másikban, minek örül, és mi fáj neki. Ahol a család rátalál önmaga titkára, ahol a család személyes szeretetközösségben él, ott a szekták nem tudják megvetni lábukat, mert amit ők föl tudnak kínálni, sokkal magasabb szinten van jelen családjainkban. Örülnénk annak, hogy ha a családjaink tényleg fölfedeznék a család titkát, az ember titkát, az élet titkát és szentségét, ha családtagok tudnának egymásról, minek örül a másik, és mi az, ami fáj neki.

Juhos Ferenc SVD