Feladatunk, hogy senki se érezze magát egyedül – Beszélgetés Tete Remis új verbita tartományfőnökkel

A kőszegi Szent Imre Missziósház kápolnájában 2019. május 1-jén szentmise keretében beiktatták az Isteni Ige Társasága (verbiták) magyarországi rendtartományának új tartományfőnökét, a negyvenéves Tete Remis SVD atyát. Vele beszélgettünk.

– Az 1,3 milliárd lakosú, hindu többségű Indiában született, ahol a keresztények száma alig haladja meg a lakosság két százalékát. Hogyan lett mégis verbita szerzetes pap?

– Érdekes kérdés ez, sokan csodálkoznak, hogy indiai létemre verbitaként szolgálok. A családunkban először a dédszüleim lettek keresztények; én már beleszülettem a katolicizmusba, számomra természetes volt a Krisztus-hit. Orissza állam, ahol a világra jöttem, India északkeleti részén fekszik. Sajnos 2008-ban hatalmas keresztényüldözés volt itt, ami azóta, hála Istennek, lecsöndesedett. A verbitákkal már egészen kiskoromtól kapcsolatban álltam, az ő plébániájukhoz tartoztam, az általuk fenntartott óvodába jártam. Korábban a jezsuiták alá tartozott az intézmény, de a születésemkor már a verbiták működtették.  Iskolába is hozzájuk jártam, ott tettem le az alapfokú érettségit, ami nálunk a tizedik osztályban, általában tizenhat éves korban történik.  Tizenkilenc évesen beléptem a verbita kisszemináriumba. A noviciátus után filozófiát és teológiát tanultam, 2012-ben szenteltek pappá.

– Hogyhogy ilyen későn?

– A verbitáknál tizennégy év a tanulmányi idő. Hozzátartozik a történethez az is, hogy gyerekkoromban nagyon messze laktunk az iskolától, két-három órát kellett gyalogolni mindennap, ezért csak később kezdtem el a tanulmányaimat. Az, hogy verbita szerzetes leszek, már nagyon korán kialakult bennem. Naponta közvetlen közelről láthattam, hogy a verbita atyák, a misszionáriusok milyen óriási hittel és lelkesedéssel végzik a küldetésüket. Nem magukért élnek, hanem másokért, Istennek és az embereknek szolgálnak. Ez nagy erővel hatott rám, így nem is volt kérdés számomra, hogy verbita pap leszek. Követni szerettem volna őket, olyan akartam lenni, mint ők.

– Mikor került hazánkba?

– A pappá szentelésem évében, 2012-ben kaptam a missziós kinevezésemet Magyarországra. Dolgoztam a verbiták kőszegi és budatétényi közösségében is. Az évek során szolgáltam iskolai lelkivezetőként, prefektusként, hivatásgondozóként, bibliaapostolkodást vezető koordinátorként.

– India és Magyarország két teljesen különböző világ, területi, népességi, vallási, világnézeti szempontból egyaránt. Hogyan sikerült megszoknia nálunk?

– A hideghez alkalmazkodtam a legnehezebb. A szülőhelyemen, Orissza államban három-négy foknál sosincs hűvösebb. Kezdetben szokatlanok voltak számomra az étkezési szokások is, de ma már ez nem jelent gondot. Természetesen az indiai és a magyar egyház is különbözik egymástól. Nálunk otthon a közösségeinkben több a közvetlenség, a vidámság. A beilleszkedésem azonban gyorsan ment. Mielőtt ide kerültem volna, sokat hallottam és olvastam a magyar és az európai kultúráról, történelemről. Részt vettem egy kurzuson is, amit azoknak tartottak, akiket misszióba küldtek. Felkészültem tehát lelkileg és szellemileg is. Amikor nehézségekkel találtam szemben magam, az segített, hogy tudtam, misszionárius vagyok, a küldetésem most ide szól. Nekünk, verbitáknak természetes, hogy nemzetközi közösségbe tartozunk, és mindenhol, mindenkitől tanulhatunk, miközben az evangéliumot hirdetjük az embereknek.

– Ma a világon mintegy 6500 verbita él. Ha jól tudom, Magyarország az egyik legkisebb tartomány a maga 28 tagjával.

– Négy közösségünk van Magyarországon. Kőszegen a Szent Imre Missziós- és Lelkigyakorlatos Házat, Budapesten, a XXII. kerületben pedig a Názáret Missziósházat működtetjük. A budatétényi Szent Arnold Lelkigyakorlatos Házban és Kőszegen is lehetőség van lelkigyakorlatok tartására, csoportok fogadására. Két plébánián is jelen vagyunk: Körömön, ahol főként cigánypasztorációval foglalkozunk, valamint Vasváron, ahol család-, ifjúsági és plébániai lelki pasztorációt végzünk. A missziós napok és a nyári missziós gyermektáborok rendszeres programjaink. Kevesen vagyunk, de lelkesen dolgozunk.

– Újdonsült verbita tartományfőnökként milyen tervei vannak?

– Minden eddigi tevékenységünket folytatjuk a jövőben is. A szolgálat bármely formájáról legyen is szó, a legfőbb küldetésünk az örömhír hirdetése. Missziónkhoz hozzátartozik a lelki megújulás, nemcsak a verbitákat illetően, hanem a magyar hívek esetében is. Hogyan tudunk hozzájárulni a magyar Egyház lelki megújulásához, a hívek tökéletesedéséhez? Mit tehetünk ennek érdekében? Nagyon fontos kérdések ezek.

– Az Isteni Ige Társaságát Szent Arnold Janssen német pap tanár alapította a hollandiai Steylben, 1875-ben. A társaság célja a katolikus hit terjesztése az egész világon. Hogyan lehet ezt megvalósítani egy sokszínű, pluralista világban?

– Napjainkban Afrikában és Ázsiában az emberek szívesen fogadják Krisztus tanítását, ami azért különösen érdekes, mert két olyan földrészről van szó, ahol a keresztény hit korábban kisebbségben volt. Ázsiában jelenleg is ez a helyzet. Afrikában viszont az elmúlt száz évben megsokszorozódott a keresztények száma. Magyarországon és Európában a kereszténység nem újdonság, nagyon régóta jelen van, évszázadokon át uralkodó vallás volt. Felvetődik azonban az újraevangelizálás kérdése. Európában, így Magyarországon is az emberek tudják, hogy mi a kereszténység, kicsoda Jézus Krisztus. Mégis, a tapasztalat azt mutatja, hogy csak az eszükkel tudják ezt, de a szívükben nincs jelen Jézus. A mi feladatunk az, hogy a keresztény hitet a szívünkkel és a lelkünkkel is valljuk, gyakoroljuk a mindennapokban, úgy, ahogyan azt a verbita atyáktól láttam Indiában. Személyesen kell megszólítanunk a gyerekeket, a fiatalokat és a felnőtteket. Érezzék, hogy nincsenek egyedül a keresztény hit útján, vannak kísérőik, akik mindig mellettük állnak, és ha szükséges, segítik őket a lelki fejlődésben.

– Hogyan működik ez a mindennapokban?

– Említettem, hogy van két lelkigyakorlatos házunk. Ezeken keresztül személyes kapcsolatban állunk a hívekkel. A plébániákon beszélgetésekkel, különböző foglalkozásokkal, programokkal igyekszünk megszólítani a gyerekeket és a fiatalokat. Körömben kiemelt figyelmet fordítunk a cigány testvéreinkre. Van egy missziós titkárságunk is, amelynek szervezésében számos lelkigyakorlatot tartunk. A szomszédos épületben éppen a verbita missziós imaközösség tagjai vesznek részt lelkigyakorlaton. (A beszélgetés június 15-én a budatétényi Názáret Missziósházban készült – a szerző). Évente kétszer különböző közösségekkel, családokkal találkozunk. Nagyon fontos, hogy ilyenkor nem a plébániákon szállunk meg, hanem családoknál. Elbeszélgetünk a lelki életről, a hitről, meghallgatjuk az emberek gondjait, örömeit, és próbálunk segíteni nekik, ha kell. Tapasztalataink szerint a híveknek nagy szükségük van erre.

– Érintőlegesen említette a cigánypasztoráció kérdését. A verbiták kiemelt feladatuknak tekintik a cigányok és a magyarok közötti hídépítést. Mit tesznek ennek érdekében?

– Én magam még nem dolgoztam ezen a területen, de a körömi plébánián komoly cigánypasztoráció zajlik. A hídépítésre különösen nagy szükség van ott, hiszen a népesség nyolcvan százaléka cigány, és csak húsz százaléka magyar. Tartományfőnökként majd erre a területre is nagy figyelmet fordítok a jövőben.

– Mivel foglalkozik a Verbita Központ?

– Két évvel ezelőtt a kőszegi lelkigyakorlatos házat verbita központnak neveztünk el.  A lelkigyakorlatok mellett itt szállást is tudunk biztosítani zarándokok és különböző csoportok számára. A plébániák és a lelkigyakorlatos házak révén szeretnénk még jobban megerősíteni kapcsolatainkat a lelkiségi mozgalmakkal, s ezáltal is részt venni az újraevangelizálásban.

– Az imént említette, hogy bár Európa és Magyarország hagyományosan keresztény vallású, Krisztus tanítása mégsem hatja át az emberek többségét. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Hét éve élek Magyarországon, és sajnos magam is ezt tapasztalom. Nagyon lényeges, hogy a különböző közösségeken, plébániákon keresztül megpróbáljuk újraéleszteni az emberekben az Isten iránti vágyat. Úgy látom, ha az embereknek van mit enniük, van munkájuk, otthonuk, és viszonylag jól, rendezett körülmények között élnek, akkor hajlamosak elfeledkezni Istenről, vagyis a lényegről, a mindenség Teremtőjéről. Úgy érzik, nincs szükségük Istenre. Természetesen nem mindenki gondolkozik így, de sokan. Pedig észre kellene venni, hogy mindent Istentől kaptunk és kapunk. Ő ad nekünk jólétet, biztonságot. Jézus Krisztust az életünk középpontjába kellene helyeznünk. Sokat kell tennünk ezért, nem sajnálva a fáradságot, a küzdelmet az ellenerőkkel.

– Valljuk, hogy a hit kegyelem…

– Ez igaz, de a hit lehetősége minden ember számára adva van. A Jóisten azt szeretné, ha mindnyájan hinnénk és üdvözülnénk. Az embernek igyekeznie kell, hogy nyitott szívvel hallgassa az örömhírt. A mag számára az a természetes, hogy kikel, de ehhez szükség van ültetésre, locsolásra, tárgyázásra, gondoskodásra. Különben elhal, anélkül, hogy termést hozna. A hitéletünkkel is ez a helyzet: folyamatosan ápolnunk kell, amit a legtöbben nem teszünk meg. Nem gondozzuk, ezért termést sem hoz. A hit magától nem fog virágozni, sem növekedni. Isten megadja számunkra a hit kegyelmét, de ahhoz, hogy kiteljesedjen, nekünk is hozzá kell tennünk a magunkét. Elengedhetetlen, hogy együttműködjünk a Jóistennel. Mi, verbiták ebben szeretnénk sokak segítségére lenni.

Fotó: Fábián Attila, Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. június 30-i számában jelent meg.